Vida Péter: Inspiráló versengés és összefogást akadályozó individualizmus

Rivalizálás. A rivalizálás nagyon fontos dolog, az élet alapvető része. Mindenki versenyez a maga módján. Én azt gondolom, hogy a verseny jelentősége az, hogy így tud az ember mindig előrébb lépni. Szükség van versenyre mindenhol. Én ezt inkább ösztönösen teszem, nem tudományos alapokon. A versengés az ember természetéből adódik, így ezt teljesen normálisnak tartom. Azt hiszem, hogy a világon ez mindig természetes volt: ahol két ember van jelen, ott természetes, hogy versengés kialakul. fontos azonban, hogy ezt nem úgy élem meg, hogy „kinyomom a másik szemét”. Fontos, hogy az ember a versengést úgy élje meg, hogy magára figyeljen, a saját képességeit kamatoztassa, nem pedig a másik elpusztítása legyen a célja. Nem úgy kell a legjobbá válni, hogy közben kinyírsz mindenkit magad körül. Ezt gondolom „normális versenynek”.

Szocialista gazdálkodástól a piacig. A szocializmusban ez természetesen teljesen máshogy volt. Mindenkinek volt egy munkahelye, és sokaknak mellette volt egy szőlője. A szőlő azért volt, hogy kiegészítő tevékenységként hozzájárult a család fenntartásához. A munkahely után rohantunk oda, és mindenki csinálta a maga hobbiját. Aztán megváltozott az élet, ez lett a fő hivatás, a család többi tagja maradt a munkahelyén, csak én koncentráltam teljesen a borászatra. A kezdeti időszakban nagy lökést adott, ha sikerült találkozni olyan emberekkel, akik érdekesek voltak, akik bevonzottak ebbe a históriába. Egészen különleges történetei vannak az embernek, pl. büszke vagyok arra, hogy mikor meghívott Magyarország miniszterelnöke, mert az angol felsőház képviselőinek tiszteletére adott vacsorát, s ott nem a minisztereit mutatta be a lordoknak, hanem három embert, közülük engemet, mint borászt.

Fokozatosan sikerült egyre jobbnak lennem. A borokkal mindig picit előbbre tudtam lépni, meg tudtam mutatni itt-ott-amott az újításokat. Ez olyan, mint mikor a tengerbe bedobsz egy követ, egy hullám indul el, ami előbbre visz. Ha ezen az úton elindultál, egyre komolyabban kell, hogy csináljad, csak így tudsz haladni előre. Aztán egyik hullám hozta a következőt: több szőlőtermelésre alkalmas területet kellett venni, azt fenn kellett tartani, működtetni kellett. Nekünk, borászoknak nagyon fontos volt, hogy bizonyos megmérettetéseken vegyünk részt, ahol hál’ Istennek kiderült, hogy nem találtak könnyűnek bennünket, és egyre komolyabb eredményeket értünk el, egyre több sikeres éremeső érte a borainkat.

Borversenyek. Mi ezekben komolyan hittünk. Nem mondom, hogy minden borkóstolás halál tiszta és biztos volt, de ez mindig így van. Ahogy jöttek az eredmények, egyre nyílt ki a világunk. A helyi borversenyek ez első megmérettetések, amelyek aztán nagyobb dolgokra inspirálnak. Ezután jöttek a nemzetközi borversenyek, ahol már nehezebb a boroknak helytállni. Onnan is nagyon jó eredmények jöttek, amelyek egyrészt visszaigazolták a munkánkat és további inspirációt adtak. Más kérdés, hogy a nemzetközi porondon a kutyát nem érdekli, hogy a magyarok mit csinálnak. Az egyik nemzetközi borversenyre neveztem két boromat, az egyik arany-, a másik ezüstérmes lett. Ha ezt egy francia gazda produkálja, akkor ezt a két érmes bort azonnal méregdrágán eladhatja. Minket a kutya nem kérdezett, semmi visszhangja nem volt sem itthon, sem külföldön az eredménynek. Ez a helyzet ma is: ha ma egy magyar bor nemzetközi díjat nyer, a negyedét se éri el annak ár tekintetben, mint ha egy külföldi bor nyerné el ugyanezt.

Versenytársak. Igazából mindenki versenytársnak tekinthető, aki borászattal foglalkozik. Tudomásul kell venni, hogy a porondon egyre többen vannak. A versenyt zavaró tényezőnek tartom, olyanok jelennek meg a piacon, akik nem itt keresték meg a jövedelmüket, hanem teljesen más üzletben gazdagodtak meg. A legmodernebb technikával tudnak belépni, egy csettintésükre minden készen áll, miközben mások a földet túrták egész életükben és soha nem fognak tudni ilyen anyagi biztonságot elérni. Érdekes jelenség azonban, hogy ezek az emberek sok esetben megunják a borászkodást, mert aki a tőkét ilyen nagy mértékben beteszi a piacra az gyors sikert vár. Neki nem a génjeibe van kódolva a borászat, hanem úgy gondolkodik, hogy beletett egy csomó pénzt, és ha nincs siker – 5-10 év után -, akkor odébb áll.

A verseny földrajzi dimenziói. Elsődleges a regionális verseny, fontos, hogy legyen inspiráló verseny. Rengeteg bort is hozunk be az országba olcsón, így a magyar borászok ezekkel a borokkal is kell hogy versenyezzenek.

Amikor elvittük Németországba egy versenyre a borunkat, azt mondtam, hogy csak úgy vihetjük el, hogy lefüggönyözve mutatjuk meg, vegyék be a világ legdrágább boraival egy sorba. Átéltük nem egyszer ilyen alkalmakkor, hogy kiválasztották, hogy az én borom a legjobb, azt mondták, hogy ez biztos valami francia birtok bora. Aztán, mikor felfedték a borokat, és meglátták, hogy magyar bor bizonyult a legjobbnak, azt mondták, hogy ez nem létezik, ez leprás, és tovább mentek. Ez így zajlik ma is. Én szállítottam Svájcba bort, mert egy kereskedő hitt bennem, kitette a boraimat a polcra, igaz, hogy legalulra az ár miatt, de a kutya nem vette meg, csak a drága borokat vitték.

Egyének és borvidékek versenye. Mindig, mindenhol a helyi szereplők kezdenek versenyezni egymással. Nem kezdhetem azzal, hogy a villányi borral mérem össze magam. Véleményem szerint minden borvidéknek megvan a maga jelentősége, mindannyian mások vagyunk, mindenkinek más fog tetszeni. Az egyes borvidékek kiegészítik egymást. Minden borvidék helyi szereplőinek kell azonos zongorán játszaniuk. Nekem az a véleményem, hogy az a nagy dolog, ha helyi szinten minél több jó borász van. Ha többen jól csinálják, nagyobb az odafigyelés, akkor a város, illetve a borvidék is figyelemre méltóbb lesz. Nem a jótól kell félni, hanem attól, hogy ne kerüljön egy rossz sem a borászok közé, ha igen, azt ki kell pöckölni.

Új belépők. Új borászok megjelenésére van példa a régiónkban, de ez egyáltalán nem zavar engem. Én a Kárpát-medencében hiszek, hatalmas dolgokat lehetne itt csinálni, nekünk mindenki másnál gazdagabbnak kellene lennünk, ha hagyta volna a történelem.

Fair verseny. Inkorrekt, hogy van, aki egyszerűen bevásárolja magát a piacra. Nemzetközi porondról hazaesett emberek iszonyatos tőkeinvesztíciót hajtanak végre, akik ezt azért csinálják, mert addigi tevékenységükkel nagy vagyont szereztek, de addig nem kaptak elég elismerést. Látták, hogy a borászat egy olyan tevékenység, amely során nagyszerű öröm jön létre, s ők is vágyakoznak az ölelésre. De ezzel mi nem fogunk tudni versenyezni, ez így nem fair verseny. Ha akarják, minket egy pillanat alatt ki tudnának szorítani a kereskedelmi szektorból. Nem mondom, hogy ez rossz dolog, mert ők is értéket teremtenek, csak arról van szó, hogy nem fair verseny az, ha nem egyenlő esélyekkel indulsz. Őket az sem érdekli, ha 10 évig veszteséges. Én abban bízom, hogy azért tudunk mégis túlélni, mert mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy bedobjuk a törölközőt, nem tudunk mást csinálni. Ez az egész életünk. Nemcsak az én életem, zajlik az átadás: Peti fiam egész évben ebben van benne, és most a kisebbik lányom is úgy döntött, hogy kipróbálja magát, éppen az Etyeki Kúriánál van egy kéthónapos gyakorlaton. Új-Zélandra akarjuk küldeni, hogy legyen széles rálátása a dolgokra. Látva a két gyerek érdeklődését, kezdtünk bele idén fejlesztésbe, így már megérte hitelt felvenni. Bízom benne, hogy bejön, lesz folytatás.

Verseny és minőség. Akkor van probléma, ha egy helyi, például szüreti fesztiválon megjelennek olyan borászatok, amelyek édes vörösbort kezdenek árulni. Úgy gondoljuk, hogy ez giccs, ez nem jó. Vagy, az is gond, ha megjelenik olyan bor a mieink mellett, amely beteg, hibás. Csak az a borász állíthat ki ilyen helyeken, aki megfelel a város igényeinek, kifizeti a helypénzt, legalább palackos bora van – „hordós gyerekek” itt nem rúgnak labdába. Fontos, hogy a bor minősítve legyen az Országos Borminősítő Intézet által. Ezen felül magunk közül kinevezünk egy bizottságot, amely a fesztiválok alatt, borszerető embereket képviselve, végig látogatja a fesztivált. Ha rossz bort termelőre találnánk, megkérnénk, hogy vigye el máshova a borát. A mi fesztiváljainkon kiállító borászoknak tehát meg kell felelniük a törvényi feltételeknek, ezen felül hozniuk kell a szekszárdi szintet. Az utóbbi időben vannak olyan hangok, amelyek nem értenek ezzel egyet, ők azt mondják, hogy buli kell. Én ezzel nem értek egyet, és azt szeretném, hogy ez rang legyen, országos szinten is örömünnep legyen.

Árverseny és egyebek. Azzal, hogy kilépsz a nyilvánosságra, adod hozzá az arcodat, a termékedet, ezzel minden ódiumát felvállaltad. A versenytársad ugyanezt teszi, és az a célja, hogy az ő bora jobb legyen, minden vonatkozásban, mert akkor lesz sikeresebb.

Az árverseny kapcsán Magyarországon vannak nagy bajok, senki sem érti, hogy a TESCO-ban hogyan lehet bikavért 300.- Ft-ért venni. Az az ember, aki ezt leveszi a polcról, nem érti, hogy a másik borász hogyan kérhet el 5000.- Ft-ot a boráért. Ma az értékrend teljes zűrzavarát éljük Magyarországon, meggyőződésem, hogy senki nem tudja, hogy mi mit ér, és ebből csak zűrzavar támad. Az értékrendet helyre kellene állítani, ami persze nagyon nehéz. Évtizedeken keresztül az érvényesült, minden erő arra hatott, hogy ne az legyen az érték, ami normális. Értékrend válságot élünk Európa-szerte, aminek a következménye reméljük nem egy világégés lesz.

Ahhoz, hogy a fogyasztó a minőségi borokat meg tudja venni, ahhoz neki is többet kellene adni. Ebben is zavart látok. Így nekünk is sokkal nehezebb a minőségi bort eladni.

A termelt bor mennyisége mint versenytényező. Jelenleg egy túltermelési válságot élünk át, ma Magyarországon jóval kevesebb szőlő van, mint ezelőtt 20 éve. Mégis, nem tudják értékesíteni. Ez azt jelenti, hogy valami rejtélyes dolog történik, mert ez nem normális. Egy normális helyen az állam azt mondja a termelőknek, hogy ne foglalkozzon a szőlő eladásával, csak dolgozzon, majd ő ezt dotálja, eladja, kifizeti a termelőjét, ezzel eléri azt, hogy a termelő nem fogja tartani a markát könyöradományért, hanem teszi a dolgát. Ma Magyarországon a falvak halálra vannak ítélve. Mindenki természetesen húzódik a Budapest-pólushoz, ott működik a gazdaság, pörög a pénz, nagyobb lehetőségek vannak. Egy budapesti munkahelyen legalább 30-40 %-kal többet lehet keresni, mint vidéken. Én abban a versenyben hiszek, amikor a versenytársak korrektül, azonos pályán mozognak, egyre jobb termékeket adnak el, és arra törekednek, hogy a fogyasztó meg tudja venni a terméküket.

Verseny és állami támogatás. A problémát abban látom, hogy egy pályázat beadása és annak megvalósítása között hosszú idő, évek telnek el, miközben az árak akár 40%-kal is felmennek. Nyugaton komoly állami támogatást kapnak a bortermelők. Húsz évvel ezelőtt a glykol-botrány lenullázta az osztrák bortermelőket, ma az amerikai vevők sorban állnak az osztrák borokért, köszönhetően az állam támogatásának. Ott minimum 70 %-os állami támogatásokkal indultak, és nem voltak trükkök. Nálunk e téren teljes rendetlenség uralkodik.

Együttműködések. Ha ma Magyarországon kiejted a szádon azt, hogy szövetkezet, azzal ellenérzést váltasz ki, mert az emberek agya meg lett fertőzve. Én láttam nyugaton jól működő szövetkezeteket, de nálunk ki kell nevelni két-három generációt, hogy ez működjön. Olaszországban láttam nagyon jó

szövetkezeti példákat, ezért tudnak annyi bort behozni hozzánk is, valamint azért is, mert hatalmas mennyiségű terményt takarítanak be, hatalmas intenzitással dolgoznak, öntözik a szőlőket.

Hatalmas versenyelőnyre lehetne szert tenni azzal, ha egy régió összefogna, például abban, hogy együtt rendelik meg az üvegeket, így egy üveget a jelenlegi ár feléért meg lehetne venni. Az összefogás ma Magyarországon egyáltalán nem működik. Ha belegondolunk, a szekszárdi borvidéket egyetlen komoly palackozó el tudná látni, de ilyet senki nem csinál. Igazából mindenben együtt lehetne működni, a hordóvásárlásától kezdve a növényvédő szerek vásárlásáig, az üvegeket, a szerves trágyát is együtt vehetnénk. Sor kerülhetne közös értékesítésre is.

Együttműködés és saját brand. Én nem adnám fel azt, amit felépítettem, de biztos vagyok benne, hogy ez egy nagyon komoly versenyhelyzetet teremtene. Én abban hiszek, hogy az én produktumom ezeknél is jobb, ha pedig nem bizonyulna jobbnak, akkor úgyis tönkre megyek.

Értékesítés és összefogás. Lenne helye, de erre jelenleg semmi esély sincs. Ma, ha valaki külföldi piacot szerez, azt megtartja magának, nem akarja megosztani másokkal.

Sajnos nálunk minden más, nem a normális világnak megfelelően működik és működött. Hogyan vegyem én fel a versenyt azzal, aki már a negyedik generáció óta működteti a gazdaságát? Nekem az életem árán kellett mindent lassan-lassan felépíteni, 60 év alatt értem el idáig, segítséget a szüleimtől nem kaptam. A több generációs nyugati konkurensekkel egyszerűen nincs esélyünk érdemben versenyzeni.

Megbeszélések témái. Amikor borászok baráti társaságban összeülnek, nem szokás üzleti dolgokról (költségekről, eladásról, árakról) beszélni. Én inkább abban látom az összefogás erejét, hogy egyik a másikat tiszteli, elfogadja, és bizonyos megjelenéseknél közösen ott vagyunk. Ez már nagy dolog.

Bevált módszereket, ötleteket persze ki szoktunk cserélni egymás között. Van például kékfrankos-nap, amely mondjuk a Bodri pincében zajlik. Aki életében már palackozott kékfrankos bort, elviheti a borát, azt a jelenlévők megkóstolják. Kezdetben ez úgy zajlott, hogy a szervező bemondta, hogy éppen melyik bort kóstolják, a borász felállt, elmondta az alapvető dolgokat a boráról, hogy mitől lett ilyen a bor, hogy a másik is tanuljon. De azt láttuk, hogy az értékelésben ez befolyásolhatja az embereket. Most már nem mondjuk be a neveket, hanem számot kap mindegyik bor, mutatjuk, nézzék meg, hogy mit tud. A jelenlévő 50-60 emberből pedig fel van szólítva egy, hogy értékelje a bemutatott borokat. Az értékelés után felfedjük, hogy melyik bor kié, kinek a borát kóstolta az értékelő. Ez egy jól működő rendszer, ez előre viszi a közösséget. Ezeken a megjelenéseken mindenki a legjobbat akarja bemutatni, gyakorlatilag nem kerül elő ma már hibás bor, és ez nagyon nagy dolog.

Értékesítés. Szerencsére ma már működik a közvetlen értékesítés, de sokáig ilyen nem lehetett, ezért alakultak közvetítő cégek. Budapesten két ilyen nagy cég alakult, a Bortársaság és a Veritas, akik a maguk területén állandóan viaskodnak. Elérte azonban mindkettő, hogy a termelők borát a lehető legalacsonyabb áron veszi át, azután pedig ráteszi a maga hasznát és úgy adja el. Az én álmom, hogy minden borvidéknek legyen egy közös kereskedése, és a borvidékek borait csak ezeken a kereskedéseken keresztül lehessen megvenni. A haszon így a közösségé marad, azoknál, akik részt vesznek a termelésben. De ez sajnos jelenleg elképzelhetetlen Magyarországon.

A webes értékesítés szerencsére ma már kezd működni, de véleményem szerint az egy másik szakma, én azt nem akarom csinálni. Én a borkóstolókban hiszek, ahol 20 embert leültetek, és megmutatom a bort. Tudom, hogy ezért sokan kinevetnek, de akkor mi van? Semmi!

Az interjút készítette: Tóth Tihamér, 2019. december 7.